De hát én tudomást sem vettem róluk, szánalmasnak tartottam őket, hogy ezen szórakozzanak. Állítólag valami cetlit is ragasztottak a hátamra, amit a főnök szedett le és agymosást tartott neki. Egy telefonszám volt ráírva, és annyi, hogy ¸¸hívj, kukatúrást vállalok!˝. Gondoltam, hogy Katie ragasztotta rám, mert egyszer hátba veregetett, hogy ügyesen végzem a munkámat, és gúnyosan mosolygott. De a főnök rendbe tette a dolgokat és túlórát ajánlott fel annak aki elkövette, viszont ha nem vallják be mindenki maradhat. Sőt, maradniuk is kell, ezen pedig nagyon jót szórakoztam, valljuk be. Na, ki nevet a végén?
- Grace, jöjjön velem - intett a főnök, én pedig besétáltam az irodájába, de már a hangom mögül vad sustorgást hallottam. Biztos, hogy rólam és a főnökről kezdtek el kombinálni valamit. Becsuktam magam után az ajtót és kérdőn meredtem a főnökre.
- Igen?
- Foglaljon helyet, kérem - mutatott a székre. A ruhámra pillantottam először, hogy nem koszos-e, de végül nem volt az és leültem. - Nos... Nagyon sajnálom a dolgozók viselkedését, nem tudom, hogy mi ütött beléjük. Eddig nem voltak ilyenek, mert egy idősebb asszonyka volt a takarító, de ő aztán nyugdíjba vonult. Őt szerették, jó fej volt szerintük de nem nagyon foglalkoztam a dologgal mert én inkább a munkámmal voltam elfoglalva az ebédszünetben is, na de a lényeg! Nem szeretném, ha el menne innen.
- Tessék? - néztem rá. Az egyik szememmel. A másikat eltakarja a hajam.
- A viselkedésük miatt.
- Ugyan, dehogy megyek el innen! Eszem ágában sincs. Örülök neki, hogy van munkám, és egyébként is nem én okulok belőle. Egy rossz szavam nem volt hozzájuk sosem.
- Leginkább Katie viseledését sajnálom.
- Uram, hagyja csak. Majd megszokom.
- Nem... Ez ellen valamit tenni kell.
- Miért érdekli ennyire önt, uram?
- Csak azt akarom, hogy itt maradjon - könyörgő tekintettel meredt rám, de hiába mondtam, hogy maradok. Ő mégis tenni akart valamit az ellen, hogy ne menjek el. Furcsának találtam, hogy ennyire fél, nem tudtam mitől és miért. Miért vagyok ennyire fontos? Csak egy takarító vagyok.
- Uram, nem fogok elmenni. Nem hagyom, hogy egy szemétdomb legyen az épület helyén. Rendben? - mosolyogtam, és az ajtó felé indultam. Úgy gondoltam jó lesz, ha ezt mondom, mert mi másért aggódik, ha nem azért, hogy a cég esetleg csődbe megy? Vagy, hogy úszni fognak a mocsokban és a szemétben?
- Köszönöm, Grace.
- Nincs mit megköszönni, uram - olyan tekintettel nézett rám, ami azt sugallta, hogy: ¸¸megmondtam már, hogy mi a nevem˝, de azt éreztem, hogy ennek nincs még itt az ideje. Nem tartottam jó ötletnek, hogy a rendes nevén hívjam, hiszen Katie kikészülne, hogyha ezt hallaná. Még azt állítaná rólam, hogy én haverkodok a főnökkel. Nem, eszem ágában sincs.
Hat felé járt az idő, utóljára már csak Katie és a főnök voltak bent. Katie persze végig gyilkolt a tekintetével és már éreztem azt a kínkeserves szenvedést a mellkasomban. Mikor az ajtó felé indult a csipkézett, kövecses táskájával még egyszer visszafordult hozzám.
- Csak tudjam meg, hogy bármit is kezdesz a főnökkel, véged lesz! Világos? Ez egy munkahely, nem diszkó! - förmedt rám elég kedvesen és hangosan, úgyhogy miután becsapta az ajtón maga után kijött a főnök, és megkérdezte, hogy mi volt ez a nagy zaj. Annyit feleltem csak, hogy elejtettem valamit, de minden rendben van.
- Ne haragudjon, hogy még mindig itt vagyok, csak még akadt egy kis tenni valóm.
- Uram - néztem rá félénken.
- Tessék?
- Nyugodtan tegeződjön. Nem hiszem, hogy annyira felnőttesnek tűnök, hogy magázni kelljen - mosolyogtam, és valamiért rosszat sejtettem. Én balek, talán nem kellett volna ezt mondanom!
- Rendben - mondta, és vissza ment az irodájába. Az ajtót nyitva hagyta, és láttam, hogy van egy pár szemét az irodában.
- Bemehetek?
- Csak tessék - felelte egyből, és valamit nagyon nézett a számítógépen. Az ablak is nyitva volt és a hideg rázott az irodájában. A hideg levegő szét áramlott az irodában.
- Te jó ég, nagyon hideg van ide bent - vacogtam.
- Oh, sajnálom, de nekem nagyon melegem szokott lenni - levette az öltönyének a felső részét, amit a szék háttámlájára tett, és a szívem vadul elkezdett kalapálni. Az ing feszült a karján és tisztán látszódott a nagyon széles és erős válla. - Gond van? - nézett rám aggódva.
- Nem, dehogy! - abban a pillanatban kapkodni kezdtem fel a szemetet, de annyira fújt a szél, hogy képtelen voltam egy lábon maradni és az ajtó is becsapódott. Reméltem, hogy nem ragadt be, de tévedtem. Oda rohantam az ajtóhoz és bármekkora erővel is próbáltam ráncigálni, egyszerűen nem ment.
- Várj, majd én - gyengéden odébb tolt, de neki sem sikerült. Hirtelen elnevettem magam. - Mi az? Rajtam nevetsz? - a nevetést abba hagytam, és hirtelen sokkal boldogabb lettem. Végre nem magázott, azt hittem, hogy nagyon haragszik rám.
- Nem, hanem valamit elfelejtettünk - az ablak felé biccentettem és egyszerre kezdtünk el nevetni. Becsuktam az ablakot, és abban a pillanatban ráncigálás nélkül ki tudtuk nyitni az ajtót. De sajnos akadt egy kis problémánk. Katie állt az ajtó előtt, és gyilkoló tekintettel nézett hol engem, hol a főnököt.
- Mit jelentsen ez, főnök? - fonta össze a karját és rám nézett.
- Mégis micsoda?
- Semmi, elegem van! - megragadta a válltáskáját és kiviharzott az épületből. A főnök utána kiabált de már késő volt. Valamiért hibásnak éreztem magam, pedig én nem tehettem semmiről. Katie gyűlöl engem amióta itt vagyok, és fogalmam sincs, hogy miért. Mindig mikor a főnökkel vagyok rosszat sejt.
- Sajnálom, uram.
- Nem kell, Grace.
- De igen! Katie gyűlöl engem valamiért és nem tudom, hogy mi rosszat tettem! Mindig mikor kettesben maradok önnel akkor történik valami olyasmi, ami miatt Katie rosszat hisz rólam. Amióta itt vagyok csak rossz dolgok történnek... - aggódva nézett rám a főnök, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. Hozzá tettem volna, hogy jobb lenne, ha inkább elmennék, de tudom, hogy a főnök ettől nagyon fél. Vagyis hát nem tudom, hogy mennyire, de azt tudom, hogy fél. Ezt bizonyítja a délutáni beszélgetésünk is.
- Grace, örülök amiért ilyen őszinte vagy, de ne aggódj Katie miatt - közelebb lépett hozzám és mosolygott. Nagyon mosolygott.
- Senkit sem akarok innen elüldözni, uram... Már az is elég, hogy a külsőm miatt piszkálnak, ami annyira nem is érdekel, de az, hogy önre haragudjanak miattam... Nem akarom.
- Miből gondolod ezt?
- Mert Katie megutáltat mindenkivel. Azt gondolja, hogy ki akarok kezdeni önnel.
- Igen, tudom. De én ezt lerendezem... - sóhajtott, és úgy tűnt, mintha ki akarná fésülni a szememből a hajamat, de elfordítottam a fejemet. Furcsán meredt rám, de jobb ez így.
- Meddig marad még?
- Azt hiszem mára elég volt - összepakolta a holmijait, én pedig tétlenül álltam az iroda közepén és csak a cipőm hegyét néztem.
- Mehetünk?
- Persze.
- Haza vigyelek? - kérdezte, nekem pedig hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, de nem azért mert sírni akartam, hanem mert egyszerűen nem tudtam, hogy mit mondjak. Egy pár másodpercig mozdulatlanul meredtem a főnökre, és végül megráztam a fejemet.
- Nem, köszönöm.
- Rendben - kiengedett az ajtón, és elment. Vissza öltöztem a ruhámba, és azon gondolkodtam, hogy érdemes lenne-e itt maradni. Ha elmennék azzal a főnöknek okoznék csalódást, de legalább nem lenne több konfliktus Katie és a főnök között. A sok gondolkodás után elég furcsának találtam, hogy Katie és a főnök közt ilyen szoros kapcsolat van, ha Katie állandóan rosszakat sejt. Végül nem jutottam többre, mert senki magánéletében nem szeretek turkálni, mert annak én sem örülnék. Haza mentem, és mamának mindenről beszámoltam, miközben káromkodott az edényekkel. Hát igen, ilyen az én életem.
- Mama, egyáltalán figyelsz rám?
- Persze, persze!
- Tényleg? Akkor mit mondtam?
Kétségbeesve nézett rám és belekezdett a mondandójába, de olyan erősen és hosszan nyomta meg a szavakat, mint aki tényleg oda figyelt és tudja, csak a sok információ után nem tudja, hogy mivel kezdje. Pedig egy szóval is tisztázni tudta volna a dolgokat.
- Mindegy.
- Ne haragudj, én...
- Hagyd csak, majd én elmosogatok - elvettem tőle az edényt és hozzá láttam mosogatni. Őszintén, fogalmam sincs, hogy miért kezdtem el, de úgy éreztem, hogy nem tudom abbahagyni, és a sírást sem. Könnyek gyűltek a szemembe, amik a forró vízbe hullottak.
Reggel kómásan, karikás szemmel ébredtem és enyhén hisztisen, de mikor megláttam Katiet a portán egyből elkapott a hányinger, de kivételesen egy szót nem mondott. Még csak nem is sértegetett. Érdekes.
Átöltözés után bementem az irodákba és összegyűjtöttem a megmaradt szemetet (tegnap elfelejtettem, jaj), mert a dolgozók még nem érkeztek meg. Aztán ebédidőig nyugodtan fel is moshatok, hurrá.
Mikor a főnök irodájába mentem be szemét nem volt, de rettentő fülledt szag, úgy hogy ablakot nyitottam.
- Hé... - megfordultam, és Katie állt ott az ajtófélfának dőlve.
- Igen?
- Tegnap... Mi történt? - nem nézett rám, de láttam az arcán, hogy nagyon zavarban van és megbánta a kérdést. De én csak kedvesen feleltem.
- Semmi.
- Hogy érted azt, hogy semmi? De láttam...
- Mit?
- A főnök öltönye... Nem volt rajta.
- Katie, nem történt semmi megmondtam, úgy nézek ki, mint aki annyira elakarja csábítani a főnököt? Nézzen csak rám! - tártam szét a karomat, ő pedig csendben végig hallgatott. - Ne kombináljon, maga csinos, okos, és sokkal jobb munkával rendelkezik, mint én, recepciós, egy csinos recepciós. Én meg? Csak egy takarítónő - mosolyodtam el, hátha egy kicsit megnyugszik. Fogalmam sincs, hogy miért kelti mindig a felhajtást és miért a főnök a téma állandóan, de reméltem, hogy ezzel véget ér a ¸¸háború˝.
- Végülis igazad van, nem vagy több egy takarítónőnél - vigyorodott el, és büszkén kiment az irodából, és végül a főnök jelent meg bosszankodva.
- Minden rendben?
- Hallottam, hogy megint szidalmaz téged.
- Oh, semmiség! Én voltam most a hunyó - nevettem el magamat.
- Hogy érted ezt?
- Semmiség - intettem, és kisétáltam az irodából. Valószínűleg utánam nézhetett, mert a szívem olyan ütemben dobogott, mintha ezt mondaná: ¸¸hátra fordult, hátra fordult!˝. Végülis kezdtem kapizsgálni a dolgokat, hogy Katie érez valamit a főnök iránt és mindeképp magának akarja őt megszerezni. Szóval, nem akartam az útjába állni, és mikor az ebédszünetben nyugalomban találtam őket, ahogy beszélgetnek - kivételesen nem a munkával kapcsolatban -, valahogy azt éreztem, hogy így elveszett maradtam. Az egyetlen aki szóba állt velem az Martin volt, igen Ő. Tudomásul kellett vennem, hogy Katie és Martin jól kijönnek egymással, és ezután sokszor láttam őket együtt a nap folyamán. Katie rádöbbent, hogy esélyem sincs vele szemben, de nem állt szándékomban szerelmet vallani a főnöknek. Nem rég estem át egy szakításon, nem vagyok én olyan, hogy egy hét sem telt el de már más karjaiban ringattatom magamat. Ellentétben velem Katienek sokkal több esélye van. Mi nem maradunk többek ismerősöknél. Igaz, hogy szinte egész nap Katie a gúnyos vigyorával köszönte meg nekem az elsőbbséget, de mi mást tehettem volna? A főnök nem büszkélkedhet egy magamfajta élőlénnyel.
- Grace - szólt hozzám Martin, én pedig kérdőn figyeltem, ahogy az ajkai megmozdulnak, de meggondolta magát és csak az irodája felé intett. Kellemetlenül éreztem magam, nem akartam, hogy Katie megint letámadjon. De nagy meglepetésemre Katie bent volt az irodában, és a szívem elkezdett sajogni. Ülni nem tudtam, mert Katie ott ült, úgy hogy inkább megálltam az ajtóban.
- Gyere beljebb.
- Jó itt - ragaszkodtam az ajtó előtt álláshoz, és alig vártam, hogy végre végezzünk és elmehessek innen.
- Akkor rendben - mosolygott rá Katiere, én pedig éreztem, hogy nem kellett volna hagynom magam. De harcolni sem akartam, de lehajtottam a fejem és könnyek szöktek a szemembe, de a sírást erősen visszafojtottam, és a torkomban lévő apró gombócok kezdtek felhalmozódni.

 

Oldal: Grace's Ways Book One/3.
Grace's ways, what you will read. - © 2008 - 2024 - gracesways.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat