Másnap reggel a megbeszélt helyen és időpontban jelentem meg, láthatólag senki nem volt a váróteremben. Számítottam is rá, és így esélyem volt a bejutásra. Egy fiatal hölgy kérdezte, hogy miben segíthet, én csak azt válaszoltam, hogy állásinterjúra jöttem. Valószínűleg nem lepődött meg, ahogyan végig mért. Kevés, fekete hajam az arcomba lógott, erős sminkem vadócságról árulkodtak, és az öltözetem sem volt annyira ünnepélyes, mint kellett volna, de én ezzel megelégeltem és jöttem olyan gyorsan, amennyire csak tudtam. 

- Foglaljon helyen, a főnök nem sokára itt lesz.
- Köszönöm - feleltem, és leültem a legközelebbi székre. Próbáltam minél messzebb kerülni a recepcióstól, de még így is azt vettem észre, hogy engem bámul. Nem csoda, hogy a kinézetem ekkora feltűnést keltett. Nagy dolog lehet, hogy egy ilyen lány jelent meg egy szép, berendezett irodában.
- Oh, főnök! Itt az a hölgy. Azt hiszem Grate.
- Grace - fordultam oda, de aztán egyből elkaptam a tekintetem amikor megláttam a férfit. Magas, széles vállú, jóképű, elegáns, barna hajú, boci szemű, magabiztos ember. Azonnal oda lépett hozzám és a külsőmet nem figyelembe véve kezet fogott velem és az irodájába vezetett. Kezdtem egyre jobban félni, és úgy éreztem, hogy elég gáz ez a helyzet. De úgy gondoltam, hogy egy takarítónak nem kell olyan nagy felhajtást keltenie külsőleg. Ugye?
- Nos akkor, foglaljon helyet - kedvesen mosolygott, és rá mutatott az asztal előtti székre. Ő is helyet foglalt, félénken leültem, épphogy. - Tehát - kezdett bele -, hol talált rá az állás lehetőségre?
- Az újságban - feleltem határozottan.
- Hol tanult? - ennél a résznél teljesen megakadtam. Nem tudtam, hogy mit feleljek. Nem arról volt szó egyáltalán, hogy nem tudtam melyik iskolába jártam, hanem egyszerűen csak képtelen voltam azt mondani, hogy nem végeztem el az iskolát egy őrült miatt.
- Itt... Gyöngyösön.
- És hol? - mosolygott.
- Ká-roly... - feleltem lehajtott fejjel.
- Mit tanult?
- Ezek tényleg olyan fontos dolgok? Végülis csak egy takarítói állásról van szó, nem?
- Végülis igen... Csak kíváncsi voltam, de ha annyira akarja térjük a lényegre.
- Ez nem az volt?
- Ugyan, csak kíváncsi voltam. De a munka az munka. Ha már itt van akkor térjünk a tárgyra - bólintott. Néhány lap volt előtte és azt lapozgatta, én pedig türelmesen néztem, hogy mit csinál. Egyszer felnézett a lapokból és elmosolyodott.
- Mi a baj?
- Semmi, képes lesz rá?
- Miért ne lennék?
- Mert nem tudom elképzelni takarítónőként.
- Nem lennék rá alkalmas?
- Jaj, nem erről van szó - felállt, és az ablakon át tekintgetett ki - csak egyszerűen... Mindegy. Megkapja az állást, ha szeretné.
- Komolyan?
- Igen - meglepődött, hogy ennyire örültem neki, ugyanis lehet valaki más kevésbé örült volna neki. De biztos látta rajtam, hogy milyen körülmények között élek, és nekem az is elég, ha van munkahelyem. Egyébként a férfi hozzám képest nem tűnt sokkal idősebbnek, maximum négy évvel. De sikeres férfi, az biztos.
- Szóval, itt van az, amire szüksége lesz - adott át egy ruhát, kulcsokat.
- Ez gondolom a...
- Igen, a szertár ahol megtalálja a felmosót és egyebeket. Megmutatom, jöjjön - elvezetett, és nem is volt olyan messze, mint gondoltam. Kinyitotta az ajtót és megmutatta mit merre találok. És eddig sosem történt velem ekkora balszerencse, mint akkor. Az ajtó valahogyan becsukódott és nem tudtuk kinyitni.
- Itt ragadtunk? - kérdeztem a ruhát szorongatva magamhoz. Annyira zavarba hozott a dolog, hogy nem mertem megmutatni a vérvörös arcomat a főnöknek. Ő pedig csak próbálta kinyitni az ajtót.
- A fenébe, állandóan ez van. Hiába szólok, hogy cseréljék ki ezt az ajtót! Istenem. Valaki! - kiabált és dörömbölt, és olyan szűkös volt a hely, hogy kezdtem bepánikolni. Egy ember épphogy elfér ebben a szertárban, nem, hogy kettő. Olyan ultaközel voltam hozzá, hogy tényleg majdnem elkezdtem a sírást.
- Minél előbb jussunk ki innen!
- Ne aggódjon.
- Nem bírom a szűk helyeket... - felém fordult, és egymással szemben álltunk. Sokáig szemeztünk. Válaszra nyitotta a száját, amikor a kedvtelen recepciós nyitotta ki az ajtót.
- Hát ez meg mit jelentsen? - kérdezte türelmetlenül.
- Beragadt megint. Hihetetlen, hogy annyit nem tudnak meg tenni, hogy kicserélik.
- Dörömbölést hallottam, csak azért...
- Jól van, nem kell semmit sem hinni, beragadt és kész. Menjünk - intett, én pedig még egy utolsó pillantásra rá néztem a recepciósra és olyan gyűlölettel méregetett, hogy rendesen elvakultam a tekintetétől. Akárcsak egy erős napfogyatkozás.
A főnök rendes volt, minden termet megmutatott, én pedig elfelejtettem, hogy azóta is csak a ruhát szorongatom a kezemben, és reméltem, hogy a sminkemtől nem lett piszkos, de szerencsére nem. Hiszen csak a szemem volt kifestve. Megbeszéltük, hogy holnap tízkor kezdek este hatig. És én zárok. Nagyszerű! Nem is lesz olyan könnyű ez a mindennapos takarítás, ráadásul sok minden az én felelősségem alatt áll. Az iratok, a kulcsok, az egész épület. Hihetetlen. De szerencsére a hétvégéim szabadok, Hallelujah!
Elköszöntem a főnöktől is és a recepcióstól - aki még vissza sem köszönt, valamiért nagyon be van rám rágva -, és egyenesen hazafelé vettem az irányt. Nagyon boldog voltam, hogy végre valami normális dolog is van az életemben. Sokkal jobban érzem magam a bőrömben, hogy végre van munkám és emberek közt lehetek. Eddig csak elvoltam zárva és ki nem mozdulhattam a lakásból Christian miatt. Brr, a hideg végigfut a hátamon, ha csak rá gondolok.
Otthon mamának beszámoltam mindenről, és mint általában is a szavamva vágva mondta, hogy jaj, milyen romantikus ez a szertárban bent ragadós szituáció, de közbe szóltam, hogy had mondjam végig, mert volt valaki aki elrontotta ezt a romantikus dolgot, ami egyáltalán szerintem nem volt romantikus. Semmi romantikus nem volt benne, beragadtunk és kész. Bár ahogy vissza gondolok nem is volt annyira rossz ott lenni vele. Kettesben.
Olyan rosszul aludtam az éjszaka, hogy ki sem kellett festenem a szemem, olyan szép karikás volt. Persze csak alul. De mintha agyon vertek volna. Mama ragaszkodott hozzá, hogy használjak pirosítót, de eszem ágában sem volt plázacicát csinálni magamból. Egy pirosító már nekem annyi is elég, hogy undorodjak tőlük, így is elég, hogy odafele és haza felé is csak azokkal találkozom akik röhögve mennek el mellettem.
Az elvárásnak megfelelelően tízkor már bent voltam és köszöntem a recepciósnak, aki arra utasított, hogy menjek be az öltözőbe és öltözzek át, de ¸¸azonnal˝. Érdekes, recepciós, nincs joga ahhoz, hogy engem ide-oda utasítgasson, úgy látszik, ha nincs itt a főnök elég komoly dolgok folynak itt, de eleget tettem neki. Megkerestem az öltözőt és átöltöztem. És ezután következett a rémálom. A recepciós flegmán odalépett hozzám, és csak ennyit mondott :
- Kevés tejjel, három cukorral.
- Tessék? - néztem rá értetlenül.
- Ne legyél ennyire ostoba, kávét! Most! - förmedt rám, én pedig, mint egy jó kislány bementem az ebédlőbe és kávét készítettem. Közben magamba káromkodtam egy pár sort, hogy jó, hogy nem reggelit meg ebédet követelezik. Végül magamnak is csináltam, és kiszóltam az ajtón.
- Készen van!
- Mégis mit gondoltál, miért vagy itt? Szedd a lábad és hozd ide! Nem hagyhatom itt a helyemet, neked viszont az a dolgod, hogy járkálj! Na, igyekezz! - oda vittem neki a kávét és szép kedvesen, udvariasan leraktam a poharat elé, és jó nagyon koccant. - Ha kiömlött volna, feltakarítottad volna és készíthettél volna egy másikat, te ügyetlen! - kiabált, és akkor lépett be a főnök. A fél szememmel ránéztem - a másikat ugyanis eltakarta a szemem, és köszöntem egy jó napottal.
- Mi a gond?
- Ez a kis fruska nem érti a dolgát.
- Takarító nő vagyok, nem csicska! - vágtam rá, és vissza rohantam az ebédlőbe, dúlva-fúlva. És igazam van, takarító női állást vállaltam, nem pedig felszolgálóit. Hülyeség volt ide jönni, azt gondoltam. Megittam a kávét, és öntöttem a főnöknek is, hátha ő is kér. Az érzéseim nem csaltak, utánam jött az ebédlőbe, ami nagyon kedves volt őle.
- Nagyon sajnálom a viselkedését. Biztosan csak rossz napja van. Majd én lerendezem.
- Az első napom itt, de már most ugráltatnak. Ez nem volt benne a hirdetésben.
- Persze, persze - mosolygott -, egyáltalán nem. Majd leállítom, ha van valami gond, csak szóljon.
- Köszönöm - én is erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra, és a kezébe nyújtottam a kávét. Szótlanul, meglepetten állt előttem, és nyúlt a kávéért.
- Ez nagyon kedves, de nem kellett volna.
- Ha már elkészítették velem gondoltam jól esne.
- Nem gondolta rosszul, otthon nem volt rá időm - mosolygott, újra. És az a mosoly egyszerűen csodálatos volt. A száját mindig csak oldalra húzta, és ez nem kedves mosoly volt. Hanem valamilyen... Más. Olyan vadóc és huncut mosoly. Éreztem, hogy nem leszünk rosszban a főnökkel.
- Mivel nemrég felmondott a takarítónk nem mindenki volt hajlandó kivinni a szemetet - kezdte, és a szája szélét harapdálta.
- Uram, nem kell megkérni semmire. Szívesen megcsinálom, hiszen ez a dolgom. Ön a főnököm, azt teszem amit tennem kell. Kiviszem a szemetet - bólintottam, és kisésáltam az ajtón. A szertárból elővettem egy másik kukás zacskót - megnéztem, hogy a kinti kuka üres-e ¸¸zacskóilag˝ -, és bele tettem minden megmaradt szemetet. A recepciós nő - akinek azóta sem tudom a nevét, és persze a főnökét sem - fürkésző tekintettel nézett állandóan, de én rá se hederítettem. A főnök azt mondta, lerendezi, én pedig elhittem neki. Élveztem a munkát, igazából tudtam, hogy ezzel a környezetnek teszek jót, és boldog voltam, hogy valami jót tehetek azért, hogy a környezet tiszta maradjon. Lehet, hogy butaság, hogy ez engem boldoggá tesz, mert 21. században élünk, a környezetről már sajnos senki sem vesz tudomást.
Amíg a többi munkás megérkezett - akiket eddig egyszer sem láttam az épületben -, én csak lestem ki a fejemből. Igazából kicsit szégyelltem magam, mert egyszerűen nem tudtam, hogy mit csináljak. És ezt természetesen a recepciós nem is hagyta, és egyből munkára késztetett.
- Maga mit csinál itt? Azonnal lásson a munkához! - förmedt rám, és a szertár felé mutatott.
- De már mindent elvégeztem.
- Oh, komolyan? Nézze meg, behordják a sarat! - mutatott ismét egy aprócska foltra, de tényleg apróra.
- Katie, hagyd végre békén - mosolygott kedvesen a főnök. Értem, tehát a recepciós neve Katie.
- Mégis, hogy lehet az, hogy az ő pártját fogod? - tette a csípőre a kezét lepetten.
- Igazából senki pártját nem fogom, de panaszkodott rád. Hagyd békén szegény lányt, tudja ő a dolgát.
- Aha - nézett rám flegmán -, tehát még a főnököt is elcsábítod?
- Mi? Dehogy! - vágtam rá.
- Foglalkozz a saját dolgoddal Katie, hagyd végre békén a lányt.
- Argh! - morgott, és szó szerint berobbant a lánymosdóba. Én halványan mosolyogtam, és örültem neki, hogy tényleg ki állt mellettem.
- Köszönöm, uram.
- Martin - nézett rám mosolyogva. Értem, tehát már nem csak a mosolya szép, hanem a neve is.
Csak újból mosolyogtam, és úgy döntöttem, hogy ne csak tétlenül álljak, hanem tényleg feltakarítom azt a kicsi foltot. De eközben a főnök... illetve Martin végig csak nézte, ahogyan feltakarítom. Fogalmam sem volt, hogy mi ebben olyan érdekes, de végig mosolygott. Gondoltam csak azt akarja, hogy ne mondjak fel. Nem azért, hogy ne legyek szomorú, biztos nem.
Másfél óra elteltével kibuktam. Annyi szemetet maguk után hagytak a dolgozók, hogy az valami hihetetlen. Eleinte még unatkoztam, de aztán meg nem álltam és képtelen voltam mindenkinek a nadrágjában bujdosni - szépen fogalmaztam(!!!) -, mivel állandóan valami meglepetést tartogattak a számomra, és látszólag nagyon jót szórakoztak rajta amikor ¸¸véletlenül˝ a kuka mellé dobták a papírokat. Sajnálom azt a sok fát, komolyan.

 

 

Oldal: Grace's Ways Book One/2.
Grace's ways, what you will read. - © 2008 - 2024 - gracesways.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat